Volt nekem egy cukorborsó, kőpúder illatú nagymamám. Imádtam! Minket unokákat színházba, moziba, kakaóbárba, kirándulni és még ezer más tartalmas programra vitt. Élete utolsó pillanatáig dolgozott, egy újság főszerkesztőjének volt a titkárnője. Egyedül élt, egyedül oldotta meg az élete minden apró és nagyobb problémáját. Egyszóval egy kifinomult, talpraesett és erős nő volt. Az otthonát a nyugalom szigetének hívta (és tényleg az volt). Egy dolog ütött szöget a fejembe akkoriban…. Bármit vitt véghez, azt egy “zseniális vagyok” felkiáltással nyugtázta.
Nekem ez akkor olyan nagyképűnek, sőt beképzeltnek tűnt. Mert mi olyan nagy dolog megvarrni egy kisruhát nekem, vagy megjavítani a konyhában a csapot, vagy megsütni a világ legfinomabb mézeskrémesét??? Hát miért kell ettől annyira beájulni? Háááát ma már tudom, hogy miért. És miért is ne felejthetnénk el azt az örök elégedetlenséget, néha álszerény kicsinységet, ami pár centit mindig zsugorít rajtunk, ami szerint soha nem lehetünk ELÉG JÓK? Miért az “igenigen ügyes voltam, de….. “ , miért a DE?
Igenis rohadt nagy dolgokat viszünk véghez nap mint nap! Igenis lehetünk büszkék arra, ha sikerült zökkenőmentesen végiglogisztikázni egy amúgy őrült napot, ha képesek voltunk megcsinálni a gyerekkel a házi feladatot úgy, hogy még értette is, ha leparkoltunk egy huzatra padkázás nélkül, vagy főzünk egy finomat, vagy ha rájöttél végre, hogy hová tűnnek el a fél pár zoknik….
Igenis ér vállonveregetni magunkat, és megelégedni, sőt büszkének lenni. Ér zseniálisnak lenni!
Legyél TE is ZSENIÁLIS!
Szeretettel 
Viki
