Igen, tudom, január 1. az a nap, amikor milliónyi ember előtt papírlapok, naplók, jegyzetek egyebek telnek meg ilyenekkel: mától nem eszem több csokit mától edzeni fogok mától leszokom a dohányzásról mától nem fogok vezetés közben idegállapotba jönni stb… stb… stb… Van akinek működik, és van akinek, például nekem, soha de soha nem működött. És miért …
Ketten vagyunk, csakis ketten. Bensőséges a környezet, és nem zavarhat minket senki és semmi. Telefon (a virtuális póráz) kikapcs, nyugodtan kortyolgatjuk a finom kávét és elindul a beszélgetés. Elmond mindent, a pocsék közérzetet, a családi/baráti jótanácsokat, a barátnős tivornyát, a “nemtommiezazegész” érzését. Jól bele van tekeredve a helyzetbe…. Én csak rá figyelek, és lassan körvonalazódnak …
Ez a kis mese egy nagyon pesszimista (saját bevallás szerint realista) és nagyon közeli ismerősömmel kezdődik. Ha valamilyen megmérettetés adódott, mindig az „esélytelenek nyugalmával” vágott neki. És rendszerint nem is sikerült … sajnos… Pedig a lehetőség ott volt benne is, okos volt, ügyes, erős és még sorolhatnám, de a siker elkerülte, mert önmagát programozta „esélytelenné”. …
