Ketten vagyunk, csakis ketten. Bensőséges a környezet, és nem zavarhat minket senki és semmi. Telefon (a virtuális póráz) kikapcs, nyugodtan kortyolgatjuk a finom kávét és elindul a beszélgetés. Elmond mindent, a pocsék közérzetet, a családi/baráti jótanácsokat, a barátnős tivornyát, a “nemtommiezazegész” érzését. Jól bele van tekeredve a helyzetbe….
Én csak rá figyelek, és lassan körvonalazódnak a kérdéseim is. Aztán belevágunk, megnézünk néhány képet, teszteket, még rajzolunk is egy kicsit, és közben kérdezek, ő válaszol őszintén, egyenesen. Tudja, hogy minden kettőnk között marad. És közben néha kigördül néhány könnycsepp, és néha nagyokat nevet. Nehéz dolog úgy istenigazából szembenézni magunkkal, az életünkkel, a nehézségeinkkel, de azért megvan a maga humoros önironikus oldala is. Aztán szépen kirajzolódik a kép: önértékelési problémák, és a saját nőiségéhez fűződő érzései bizony nincsenek a helyükön.
És persze ahogy kell, bele is van csavarodva a témába rendesen. Csak egyfajta szemüvegen át tudja szemlélni az életét, és ez a szemüveg olyan szürkésbarna borús hangulatú, csupa felhőt és vihart jósló.
És mi az én dolgom? Hogy adjak neki egy másik szemüveget… pl. rózsaszínűt, vagy égkéket, vagy napsárgát, vagy mindet egyszerre. Más szemszögből és más megvilágításba helyezve a gondjait egészen másképp látva és láttatva, részemről minden támogatást megkap. Persze a változáshoz idő kell, nem megy máról holnapra, párszor még találkozni fogunk, és lesz vele munka, de már látszik, már dereng az a bizonyos fény az alagút végén. Az ülés végén egy felszabadult, boldog Nicola sétál ki az ajtón. Hát elindult, végre elindult….
Szeretettel ❤️ Viki
