Anyám szarul csinálta. De én majd másképp fogom….
Megfojtott a szeretetével, azt hitte lát engem, pedig dehogy, azt hitte jó lesz nekem az az iskola, az a sport, az a közeg, pedig dehogy… De én majd másképp fogom…
Ő is másképp akarta. Borzasztó gyerekkor után, csak arra törekedett, hogy az enyém más legyen, jobb, fényesebb, nevetősebb, boldog! Ne kelljen majd csalódnom, ne kelljen félnem, ne kelljen majd a szívembe fúródott szilánkok állandó fájdalmával leélni az életem… És ez mind rendben is van, csodálatos, boldog és szép gyerekkorom volt, csak egy a bökkenő, én mástól félek, más dolgok okoznak csalódást, és nem dédelgetem a szilánkjaimat. De ő ezt nem látta, nem EZT látta. De majd én másképp….
Én is meg akarom védeni a gyerekeimet mindattól, ami nekem rossz volt. Én is a legjobbat szeretném nekik, boldogságot, nevetést, kiegyensúlyozott stabil életet. Szivárványos buborékot vonni köréjük, hogy soha semmi baj a közelükbe se érjen. És igazán látni akarom őket, és megérteni minden rezdülésüket. Az első levegővételüktől figyelve és szeretve őket, valóban tudni, érezni, hogy mi lenne a legjobb nekik.
És sikerülhet? Amikor már nagyok és nem úgy alakul valami az életükben…. Amikor éjszaka felriadok egy-egy emlékkel és cikázó gondolatokkal a fejemben, ami mind azt súgja, hogy én is szarul csinálom… Én is csak a saját tapasztalataimból, érzéseimből, lelkemből tudok meríteni. Ez elég lehet? Lehet, hogy én sem látom őket? Lehet, hogy csak azt HITTEM, hogy én majd másképp…
Most tudom megérteni anyámat, mégha szarul is csinálta. A legjobbat akarta, a maximumot, mindent ami csak tőle telt beletett.
És én másképp csinálom? Másképp de mégis ugyanúgy… Lehet, hogy én sem látom őket igazán, lehet, hogy én is hibázok, amikor azt gondolom, hogy az az iskola, az a sport, az a közeg majd a legjobb lesz nekik.
Ezt csakis az idő tudja majd eldönteni…. De nagyon hiányzik az anyukám… Olyan jó lenne mindezt elmondani neki….
